jún
18

A Kommunikáció és médiatudomány szak első éves hallgatói Kreatív írás órán több különböző témában kellett megírniuk az év végi feladatot. Szappanyos Anett írása.

Feladat

Írjon levelet annak a tanárának, akitől a legtöbbet szenvedett a középiskolában. Ne feledje, már nem állnak hierarchikus viszonyban.

Dolgozat

Szapanyos Anett

Kedves Tanárnő!

Sokat gondolkoztam, hogy kinek is illene megírnom ezt a levelet, mivel hatalmas versenytársra lelt a matek tanárnő (P. tanárnő) személyében. P. tanárnő ugyanis attól a perctől kezdve kereste az ásót a síromhoz, amikor beléptem az első órájára. Én sajnos csak az első néhány hét után vettem észre a nyálkás zöld csápjait, amelyeket, mint szemet és orrot, egyszerre használt arra, hogy megtalálja és szárnyai alá vegye a magamfajta embereket. Mit értek magamfajta alatt? Hát persze, nyilván szereti hallani, amint kimondom: bár furcsa, nem a német volt az egyetlen olyan tárgy, amelytől a hideg rázott és a gyomrom felfordult, mindamellett, hogy akár japánul is meg lehetett volna tartani az órákat. Ó, nem. Bizony a matekkal is ilyen volt a viszonyunk. Szenvedélyes és gyötrelmes, épp, mint a szerelem. Csak ez szar volt.

Igen, szenvedélyes. Minden becsöngő után elkezdődött a szinte soha véget nem érőnek tűnő adok-kapok játék P. tanárnő és köztem. Egy idő után minden erőmmel azon voltam, hogy megsemmisítsem az óráit, neki pedig adott volt minden eszköz ahhoz, hogy meghiúsítsa a terveimet – és persze mindig fölénybe került, például amikor fülig érő, véleményem szerint inkább fröcsögő vicsorhoz hasonlító ám mégis mézes-mázos mosollyal vágta be a tizenkettedik karót (hozzáteszem, ugyanezt megtette bármiféle ok nélkül is, ugyanezzel az „egyest adhatok neked te szaros”- boldog mosolyával együtt). Mikor már azt hittem, nem tudja hova fokozni eredendő rosszindulatát és gonoszságát, rámcáfolt – bár én kicsit bíztam is benne, hogy nem hagyja magát az öreglány. Egy napsütéses, csodaszép szerdán sikerült a bojkott akciómat olyan magaslatokba repíteni, ahol már P.-nél is elszakadt az a bizonyos cérna, s ő nem is volt rest dühét a keze által a nyakamon kifejezni, mindenféle halálos fenyegetéseket köpködve felém.

Ugye, Tanárnő, most kicsit kezd leesni az álla, hogy Ön még ezt a nőt is túl tudta szárnyalni?

Nem volt kis meló, így utólag még én is kapkodom a kalapomat.

De így van. Igaz, sikerült egy gyenge tréfa miatt rosszul indítani az osztályunkkal a négy közös évet, ám sem azalatt, sem azóta nem sikerült megértem, hogy miért nem akart túllépni a történteken, és miért gondolta azt, hogy bosszút állhat az életen a veszteségéért azáltal, hogy minket is megfertőz a keserűségével és a végtelen pesszimizmusával. Természetesen szíve joga tönkretenni minden Ön körül lévő ember, diák, tanár, s barát életét, ám – valószínűleg az én saját gyermekded naivitásomnak és élethez nem-értésemnek köszönhetően – mind a mai napig nem értem, hogy ebből Önnek mi érdeme és boldogsága származott. Sosem sikerült megértenem, hogy miért utálja az egész osztály egy olyan rosszul elsült vicc miatt, amelynek a hátteréről semmit sem tudhattunk. De nyilván a mi édesanyáink rossz nevelése is benne lehet a dologban, hisz Ön mindig mindent megtett értünk és a jó kapcsolatokért. Igen.

De most nem a közösségről van szó. Én igazából csodálom Önt. Csodálom, mert mindig olyan mérhetetlen elhivatottsággal tudta adni a törődő osztályfőnök és tanár képét, hogy néha egy-egy igazán, őszintén elhivatott tanár is sírva elbújhatott volna Ön mellett a sarokban.

alien.jpgA kép illusztráció

Itt gyullad ki a villanykörte, és jövök rá, hogy valójában P. tanárnő nem is vetélytársa, hanem inkább valamiféle mentora vagy segítője lehetett Önnek, hiszen a zöld, takonyszerű csápok Önnél is tökéletesen vették az ártatlan diákok „nemtudom” és „rohadtulnemérdekel” jeleit. Megérezte, hogy nem szimpatizálok a tárgyával és elég rossz is vagyok benne, ezért igyekezett minél jobban alám- és keresztbe tenni. De hát mindenkinek kell egy cél, egy álom. Így én voltam az Öné. Nos, ez hosszútávon 1-0 nekem.

Őszinte csodálatom mellett szeretném még kifejezni hálámat is. A Tanárnőnek köszönhetően  egyrészt szinte minden egyes középiskolás napom remegő gyomorideggel telt el, immunis is lettem erre, így igazából már nem is tudom, milyen az, izgulni, idegeskedni, ingerültnek lenni... Vagy mikor is van az embernek gyomoridege?  Csak annyi rémlik, hogy volt valami fura, aztán küzdöttem magammal is, hogy ne váljon belőlem falusi kocsis, aki éppen egy lopós suhanc fiút próbál móresre tanítani, minden anyai szót nélkülözve.

Másrészt pedig Önnek és az Önből áradó gyűlöletnek, gonoszságnak, megtörtségnek és az ebből kialakult félelemmel teli ravaszságnak és ármányosságnak köszönhetően megtanultam, hogy az ember akkor tud igazán hatásos lenni egy vitában, és akkor tud kiállni az igaza mellett, ha hideg, csendes és végtelenül nyugodt. Nem szabad felemelni a hangunkat. Nem szabad teret hagyni a partner támadásainak. Mosolyogva kell ezeket fogadni, és meg kell várni, amíg a partner a saját mocskos kis levében főzi meg saját magát. Tudja, ilyenkor (is) hallatszik az a bizonyos „kopp”. És úgy tűnik, ezzel hiába minden kis buktatási trükk, rosszindulatú cinizmus vagy irónia – 2-0. Nekem. De ki számolja.

Úgyhogy köszönöm, Tanárnő, azt a négy évet, rengeteg tanultam Öntől, bár németül még most sem tudok egy szót:

 

Tschüss!

Szapanyos Anett

A bejegyzés trackback címe:

http://bkf.blog.hu/api/trackback/id/tr465367294

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Konzisztens Nokedli 2013.06.18. 15:29:47

mégis csak tud egy német szót a posz-toló. Vagy a fricc köszönést máshol szedte fel?