Szobor a szoláriumban - Bálint Zsófi beszámolója a Velencei Biennáléra tett utazásról

Az Év Kreatív Ígérete 2011-es díjazottjai nyereményként a Velencei Biennáléra mehettek két napos tanulmányútra, ahová elkísérték őket a BKF lelkes művészhallgatói is. Bálint Zsófi szóban, Valicsek Éva és Tímár Gergely képben dokumentálta az utat. Az ő benyomásaikat olvashatjátok, láthatjátok.

Péntek reggel 6 óra. Mámoros állapotban szállunk fel a buszra, ki a korán kelés, ki az átbulizott éjszaka mámorában. Nem ismerjük egymást, csak néhány arcot láttunk már, esetleg beszéltünk pár szót. Elindulunk. Tudjuk mind, hosszú útnak nézünk elébe, ezért időnk nagy részét alvással töltjük, a pihenőknél való le és felszállásnál csekkoljuk egymást, kik is vagyunk egyáltalán. Művészek. Iskolatársak. Az év kreatív ígéretei és néhány megtévedt lélek indultak felfedezni azokat, akik már bizonyítottak, ezért munkájuk gyümölcse kiállításra kerül a Velencei Biennálén. Igen, oda tartunk.

Megérkeztünk Mestre-be, a szállásunkra. Van egy kis időnk barátkozni a hellyel, magunkévá tenni azt, majd együtt elindulunk Velencébe a "helyi járattal". A Piazzale Roma-tól besétálunk a Szent Márk térre, ahol elszakadunk egymástól és mindenki kénye-kedve szerint fedezheti fel ezt a gyönyörű várost. Rettentő meleg van, de ezt elfeledjük hamar, amikor felvesszük a turisták pezsgő mozgását és megnézzük a sóhajok hídját, elmegyünk a Rialto hídhoz, ahol megvacsorázunk, magunkhoz veszünk némi frissítőt és elindulunk vissza a megbeszélt találkozási helyre, hiszen máris letelt a 3 óra, pedig alig csináltunk valamit. A 2-es buszon a szálloda felé már oldottabb a hangulat. Kezdünk kis csapatokba verődve beszélgetni, sztorizgatni, mi is történt az elmúlt 3 órában, kiderül, hogy van köztük néhány kakukktojás, de mindez nem zavar senkit, egy kiadós tisztálkodás után kiülünk a hotel előtti kis teraszra és élvezve a forró olasz levegőt megbeszéljük, hogy másnap reggel kihagyjuk a vaporettot és inkább elindulunk fél órával a csoport előtt és elsétálunk Velence egyik végéből a másikba.

Az alvás jól esett, bár ha egy külső szemlélő végigpásztázza a csoport tagjait könnyen rájöhet, hogy sem szépítő sem pihentető nem volt, de legalább kényelmes. Reggeli után felkerekedünk, felszállunk a helyi járatunkra és elindulunk 6-an Velencébe. Fél 11-re a Biennálé bejáratánál kell lennünk, addigra ér oda a csoport többi tagja és a jegyeket csak csoportosan tudjuk megvenni. Nagyon sietünk. Elsuhanunk a Grande Canal felett, át a Rialton, ki a Szent Márk térre, ahonnan a tengerparton végigsétálva már látjuk a célunkat, de még mindig nagyon messze van és már 10:35. Elsuhanunk egy óceánjáró mellett, szinte elszédülünk, ahogy felnézünk a tetejére és olyan hosszú, hogy 3 percig mellette sétálunk. Megérkeztünk. 10:45. Izgatottan felhívjuk csoportvezetőnket, hogy elnézést kérünk és levegőért kapkodunk, mire érkezik a válasz: nekik még 20 perc legalább. Megkönnyebbülünk, leülünk a parkban a bejárat mellett, már várjuk őket, kíváncsiak vagyunk, és egyszer csak megérkeznek.

Megvesszük együtt a jegyeket, a Tanár úr mondd néhány fontos tudnivalót, majd miután bementünk folyamatos és hasznos információ áradattal áraszt el minket.  Együtt megnézzük a magyar pavilont, amely a főpavilon mellett található. Németh Hajnal installációját láthattuk. Megdobban a szívünk, írunk a vendégkönyvbe. A főpavilon a következő állomás, ahol egy darabig sikerül együtt maradnunk, de a remekebbnél remekebb kortárs alkotások vonzása erősebb, mint a csoporté, ezért ismét kisebb csapatokra oszlunk. Csodálatos dolgokat és technikákat láthattunk. Készül a rengeteg fotó, de egyik sem adja vissza az igazi hatást. A főpavilon után benézünk a mellette lévő kávézóba, persze nem vásárlás céljából. Nagyon érdekesen berendezett és kifestett és díszített helység ez. Stílust talán nem is lehet meghatározni. A modern, absztrakt és az őrült társítása.

Ezután körbesétáljuk a magyar pavilont, melynek varázsa magával ragad. Így hogy láttuk mi van bent, egészen hihetetlen kívülről. Mennyire ütközik egymással a két oldal. Kívül mozaikok díszítik és kőfaragások, csodálatos és klasszikus, ehhez képest belül egy összetört BMW-t láthattunk vakítóan vörös fényben, persze mind a kettőnek megvolt a maga szépsége. Ismerve az amerikaiak elvetemült gondolkodását, benézünk a pavilonjukba. Azt kaptuk, amire számítottunk. Már a bejáratnál egy óriási bronz szobor fekszik egy szolárium gépben. De lehet, hogy bronzosítóban, ki tudja? Érdekes pavilonjuk volt, bár néhol érthetetlen a repülőgépekben található eszközök elkészítése bronzból, majd ezek kiállítása a Biennálén.

Elindulunk kifelé, mert már kora délután van és meg szeretnénk nézni még a város másik pontján lévő kiállítást is. Kifelé benéztük a spanyolok pavilonjába. Elindultunk hát az Arsenal nevű pontjára a városnak, ahol a kiállítás egy másik része helyezkedik el. Benéztünk útközben a Hon Kong-i "King Frog" kiállítására is, mely inkább hasonlított egy romkocsmára, mint kiállításra, de talán ez is volt az oka, hogy leültünk beszélgetni egy kicsit. Találgattunk, hogy vajon honnan az ötlet és arra jutottunk, hogy egy gerilla akció képeit és mintáit láthatjuk magunk előtt. Persze ez nem biztos. Minden relatív.

Aztán bementünk az Arsenalba. Meglepetten fogadtuk, hogy a kortárs művészek legtöbbje beteg elmével rendelkezik. Szexualítással túlfűtött, néhol vérző, máshol a fizika törvényeinek ellentmondó alkotásokkal találkoztuk. Lekötötte érdeklődésünk, bár a lábunk már sajgott. Mikor nem bírtuk a sétát beültünk egy-egy terembe, ahol különböző kortárs művészek filmjeit adták le, melyekkel csak az volt a probléma, hogy hosszúak voltak, ezért vagy az elejét nem láttuk vagy a végét, mert az idő csak rohant. Az Arsenalban töltöttük napunk nagy részét, csak akkor hagytuk el, mikor már az éhség kezdett úrrá lenni rajtunk és a kiállítás is nemsokára bezárt, de örömmel vettük tudomásul, hogy végigmentünk rajta és minden részét láttuk és élveztük, még ha néhol kissé megbotránkozva vagy elámulva is.

A vacsora után kiültünk egy mólóra beszélgetni, lógattuk a lábunk az egyre dagadó Canal Grande-ba és néztük, hogyan csillan meg a lenyugvó nap fénye a muskátlival tömött párkányok mögötti ablakokon. Mire a szállodába értünk nagyon elfáradtunk, egyikünknek sem volt szüksége esti mesére. Szívünkben fájdalommal és sajnálattal feküdtünk le, hogy holnap vége a csodának, haza kell menni és folytatni, amit elkezdtünk, amiért most kijuthattunk ide! Talán ez volt az a dolog, amiért mégis kicsit feldobottak voltunk, hiszen most már biztosak lehettünk abban, hogyha szeretjük, amit csinálunk, akkor azt jól csináljuk és ha jól csináljuk, a kemény és kitartó munka meghozza gyümölcsét. Talán ez az élet értelme. Talán így igyekeznek az év kreatív ígéretei bizonyítékká válni, hogy egyszer majd a Velencei Biennálén állíthassanak ki.

Valicsek Éva képeit ITT, Tímár Gergely képeit pedig ITT nézhetitek meg.