Nem tudom más hogy van vele, de én annyira szeretném, ha a karácsony előtti napok legalább 48 órából állnának. Annyi mindent eltervezek, számtalan helyre szeretnék még elmenni, megvenni, előkészíteni, és jó lenne nem kifacsarva, halál fáradtan nekiállni az ünnepnek. Jó lenne, csak úgy sétálni a belvárosban, elmenni a legújabb karácsonyi moziba, meghallgatni az utcai zenészeket, felmenni a várba és megnézni az esti fényeket, kimenni Bécsbe, mert akkor a legszebb, korcsolyázni, hógolyózni, és csak úgy lenni este otthon, zenét hallgatni és mosolyogva várni, hogy megérkezzen… De hát ez persze sehogy sem fér bele a karácsony előtti néhány napba, ezért az ember húz a listáján, sorrendet állít és igyekszik legalább a legfontosabbakat elintézni. És persze mindig az marad le, ami a lelkünknek lenne fontos.
Nem tudom a lányok listáján mi szerepelt (illetve néhány dolgot tudok, például vizsgák), de Fatim, Zsófi és Timi az utolsó napokban biztosan a lista élére állították az ajándékbeszerzést.
Az úgy kezdődött, hogy november végén összeültünk az MHT és a HÖK legérdeklődőbb és leglelkesebb tagjaival. Fatim ötletéből elindulva kitaláltuk, hogyan okozzunk örömet néhány gyereknek idén karácsonykor. Kitaláltuk a sütivásárt, a gyűjtést, azt, hogy a Fészek Egyesület gyermekeinek adjunk ajándékot és a többi részletet. Amikor meghirdettük a „BKF családnak”, dolgozóknak, hallgatóknak a lehetőséget, hogy süssenek, áruljanak, egyenek, lélegzetvisszafojtva vártuk a reakciókat. Másnapra már több mint tízen jelentkeztek, a végére már közel harmincan, akik felajánlották cukrásztudományukat. Amikor Mikulás napján elkezdtük kipakolni a szebbnél szebb édességeket az étteremben, akkora választékunk volt, mint egy jó belvárosi cukinak. A két napos vásár bevétele 52 000 Ft lett! Nagyon elégedettek voltunk és boldogok, egészen addig, amíg meg nem érkeztek a „Jézuskának” írt levelek az otthonból.
A Fészek Egyesület Érdi otthonában 12 gyerek él. A legkisebb 8 hetes, a legidősebb 17 éves. Tehát logikus volt, hogy nem vehetünk közös ajándékokat. Szilvi, az otthon vezetője felajánlotta, hogy megíratja a leveleket, továbbítja nekünk, azután gondoljuk át, mit tudunk ezekből teljesíteni. Az ott lakó gyerekek sorsa mind egyedi. Van akinek nincsenek szülei, van akinek az édesanyja meghalt az édesapja külföldön dolgozik, van akiről a rossz körülmények miatt nem tudnak gondoskodni a szülei, de egy dolog közös bennük és a családban élőkben, ugyanolyan vágyaik vannak, mint bármely gyermeknek a világon. Bicikli, farmer, MP3 lejátszó, meleg sapka, baba. Szóval normális dolgok, amik minden gyerek listáján szerepelnek ilyenkor karácsony táján.
Amikor Mikuláskor náluk jártunk látogatóban (Máté Mikulást játszott, Gergő pedig segített neki, egy élmény volt…), az volt az első benyomásunk, hogy egy nagycsaládba érkeztünk. Melegség volt, nyugalom, mosolyok, szeretet. Az otthon munkatársai olyan környezetet biztosítanak, amiben fel sem merült a hiányérzet. Ezek a gyerekek olyanok mint a testvérek, a gondozók meg mind az édesanyák. De komolyan, nem éreztük úgy, hogy haza kellene őket vinnünk. Nem volt bennünk sajnálat, sokkal inkább melegség, szeretet. Kedvesek voltak, nyitottak, barátságosak, érdeklődők. Szóval mikor megkaptuk a listát, az is normális, átlagos gyerekek vágyait tartalmazta. Azért első olvasásra rémisztő volt. Legalábbis számomra. Hogyan fogunk egy tizenkét fős családnak ennyi pénzből, ennyi idő alatt, ennyi mindent megvenni? A lányok azonban egy pillanatig sem rémültek meg. Internet, Vatera, Tesco, Ázsia Center és hipp-hopp, mire én kitaláltam, mit és hol (és persze mikor) vásároljak meg a saját fiamnak, ők már majdnem a végére is értek a listának. Felkutattak, megrendeltek, elintéztek, megvettek, becsomagoltak mindent. Csak egy dolgom volt. Bepakolni az autóba és elszállítani Érdre.
Amikor oda értünk már hallottuk, hogy énekelnek. Várták a Jézuskát. Végig néztünk magunkon, és egymáson… ,hát legyen!
Persze a bicikli volt a legnagyobb, amit először betoltunk. Levente tátott szájjal állt és nem hitt a szemének. Azután áhítattal közölte: Ez az enyém. Én ezt kértem. Onnantól kezdve senki nem nyúlhatott az ő kerékpárjához, az előszobában próbált fel alá tekerni, pedig nem volt négy méternél hosszabb. Azután sorra átadtunk mindent. Fatimtól sokszor megkérdezték: Te vagy a Jézuska? Mit mondhatott volna. Nézz rám, szerinted? Egy pöttöm lányka szaloncukorral etetett egész este, ellentmondást nem tűrően tömte a számba az édességet: DE kérsz!, mondogatta. A nagylányok a kapott göndörítő és simító készülékekkel elvonultak a szobájukba és kis idő múlva boldogan mutatták a „sütött” loknikat.
Amikor hazafelé autóztunk, Fatim nagyon szerette volna, ha visszafordulunk. Olyan melegség maradt a szívünkben, ami kitart jó ideig, a szeretet olyan fajtája, amit csak a gyerekek tudnak adni.
Annyira szerettem volna, ha mindenki eljön velünk, aki sütött, árult és evett, hogy érezzétek Ti is, milyen apróság, amit adtunk és milyen hatalmas dolog, amit kaptunk…
Képek ITT találhatóak.
Csúcs Kriszta
MKI
Utolsó kommentek