Március a vége felé közeledik, a bébi-bojler lassan fellélegezhet, szokom a gondolatot, hogy nem kell minden éjjel a zoknimba tűrnöm a nadrágomat. Kémlelem a Dohány utcát egyszer, a gyrosos előtt állomásozó kiabáló külföldieket, a reptéri buszt, amint a kék fényeivel kápráztató Soho hotel elé kipakolja utasait. Édesanyám nem érti, hogyan tudtam a csöndes külvárost, mely egyszerre szolgál nyugalommal és forgalommal, lecserélni a koszos, zajos Blaha Lujza térre és környékére. Talán ha most ezekben az izgatott percekben itt ülhetne velem az ablakban, és eltekintene az urbanikus kosztól, ráérezne ő is a lényegre. Minden négyzetméter pulzál az élettől. Sokan ridegnek érzik ezt a környezetet – hiányolják a zöldet, a természetet, de szerintem butaság azt állítani, hogy ez a keret természetellenes volna. Ellenkezőleg. Bárhova tekintek, az emberi fejlődés, munka, elme és tehetség nyomaira leszek figyelmes.
Másodszor a lakásra emelem tekintetem és figyelem az egymást üldöző porcicákat, a nyugodtan várakozó, mandátuma végén járó HÖK elnököt és a továbbra is csöndben várakozó, falra függesztett kaputelefont.
Hol járhatnak? A megbeszélt 7 óra már elmúlt. Ha sikerül összehozni a csapatot, a gyűlésekre is ilyen pontosan járnak majd?
Miután az apró részleteket még egyszer eligazítom, óvatosan befészkelem magam leendő elődöm mellé, és várok. A látvány meglehetősen impozáns. TV készülékünkön a Facebook addiktáló rendszere várakozik, a böngésző füleire pedig különböző profilok vannak előre betöltve. Közel 20 darab. Aztán mikor már nem is gondolok rá, megjelennek a többiek, mosolyogva, tettre készen. Az üdítő és rágcsálnivaló a helyére kerül, mindenki elhelyezkedik, és tekintetét a közösségi portálra fordítja.
Azért gyűlünk össze mi, akik a fejünkbe vettük, hogy új Hallgatói Önkormányzatot alakítunk, hogy a képviselői posztokra jelentkezők közül kiválasszuk azt a 10 embert, akikkel a legszívesebben együtt dolgoznánk, és akikkel megszavaztatjuk majd magunkat, mint elnökségi tagokat, amennyiben elképzeléseink megegyeznek az övéikkel. A listán a legkülönbözőbb karakterek nevei szerepelnek. Más-más karra, szakra, tagozatra járnak. Van akit jól ismerünk, van akinek a nevét sem hallottuk még, másokról pedig csak pont annyit tudunk, hogy eldönthessük, kívánunk-e vele együttműködni a következő egy évben. Személyes kedvencek, kiszemeltek, és tiltó-listások is előkerülnek, miközben átnyálazzuk a lelkes jelentkezőket.
Óhatatlanul is elgondolkozik az ember, miközben egy-egy felhasználó csoporttagságait, partyfotóit nézegeti: vajon tisztában vagyunk vele, hogy az elkövetkezendő időkben kik, milyen célból vizsgálják majd adatlapunkat? Hallgatótársaim esetében évek sincsenek hátra, mielőtt fejvadászok, cégek, főbérlők kezdik elfogyasztani a közösségi oldalakra feltolt contentokat, hogy aztán ítélkezhessenek felőlük. Minden leírt sor, vagy ezek elmulasztása, valamennyi kép és egyéb megadott adat hasznos információ lehet azok számára, akikkel interakcióba kívánunk lépni.
Tenyerünket jelentőségteljesen ráhelyezzük az asztalon fekvő egérre, és megkezdjük a virtuális, egyoldalú castingot. Micsoda önteltség! Micsoda elszántság! Van itt, aki a külföldi diákokkal kíván foglalkozni, miközben segít a határon túlra vágyakozóknak. Mellette ül a lány, aki rendezvényeket kíván szervezni. A Diákjóléti ügyek veteránja csak lélekben van velünk, de aki az új HÖK figyelője, felügyelője kíván lenni, helyette is figyel. Kémleli a rossz minőségű képeken merengő emberek minden porcikáját. Előre élvezi munkáját, ahogyan a többiek is.
Ítéletet hirdetünk egy-egy jelentkező felett, és továbbgördülünk a neten.
Csak sejtjük, micsoda lehetőségek rejlenek a közös munkában, egységre törekvésben, és hogy mennyire a meló elején járunk.
Őrület!
Szűcs Gergely
Utolsó kommentek